1.
Hope
Hát ez is elmúlt.Vége az álltalánosnak,vége mindennek.A fiatalok gimit keresnek.Egyedül én vagyok még mindig a fekete bárány.Épp hogy átmenem,és felvettek,de azt is nagyon nehezen.Oldaltáskámat a vállamra tettem és kinyitottam a bejárati ajtónkat.A hideg de kellemes őszi szél megcsapta az arcomat,amitől meg kellett törölgetnem a szememet.A házunk előtt egy ismerős fekete kocsi állt.A vezető ülésen egy göndör hajú szemüveges srác ült.Elmosolyodott,én pedig hirtelen rohanni kezdtem.Nem a kocsi felé,és nem a suli felé,hanem be a házba.Tudja hol élek.Tudja a nevem,hány éves vagyok,kik a barátaim.Magamban szitkozódtam amikor is hangos kopogást hallottam mögülem.Neki simúltam az ajtónak és lassan vettem a levegőt.Nem akartam azokba az izzó zöld szemekbe nézni,legszívesebben elszaladtam volna minden elől.Megint kopogtak.Oldalra hajtottam a fejemet.Távolodó lépteket hallottam és egy kocsinak a távozását.Nagyot sóhajtottam,és lassan kinyitottam az ajtót.A szüleim rengeteget utaznak,mivel diplomaták,és filmrendezők.Szóval nem is meséltem a tavalyi "akciómat".Esténként persze mindig beszélünk telefonon de vagy úgy búcsúznak hogy "Sajnálom Hope de Brad Pitt megint rinyál" vagy "kicsim fáj a fejem szia!".Alig tudnak valamit az életemről,hogy min megyek keresztül.Elvesztettem az összes barátomat,rendszeresen jártam az igazgatóhoz,és senkim sem volt.Csak ő.Az a göndör az utolsó padsorban.Kivételesen kedves volt nekem,és segített.Majd eldurvult a helyzet,és mindenhova követett.Belekevert dolgokba amiket máig bánok.Kinyitottam,az ajtót és elindultam az iskola felé.Útközben egy busz rám fröcskölte a mocskos vizet,szóval vizesen értem be.Már senki sem volt a folyósókon,szerencse hogy tudom melyik teremben van az első órám.Bekopogtam,és benyitottam.A tanár nem volt sehol,csak egy csomó diák telefonnal az ölükben.Ezért hát elfoglaltam a második padsor első padját.A bőrdzsekimet a székem támlájára akasztottam.Fura volt mert mögöttem nem ült senki.Viszont ott volt ő.Göndör fürtjei a szemébe lógtak.A két zöld szeme pedig úgy szikrázott,mint egy jaguárnak aki éppen becserkézi álldozatát.Lassan előre fordultam,majd az ajtó megint kinyílt.Összekuszált haj,kettő csillogő kék szem,ugyanúgy elázott bőrdzseki.A srác leült mögém,majd rám mosolygott.Aztán visszanéztem Fürtösre.Elkomorodott az arca,és a kezeit ökölbe szorította.Rémültem fordultam vissza.Valahogy túléltem az órákat majd ebédnél mint mindig egyedül ültem le.Egy ideje már ettem amikor egy kezet éreztem a vállamon amint megsimogat.Összerezzentem és kiejtettem a villát a kezemből.
Harry leült velem szemben és egy ideig farkasszemet néztünk.Majd ő felkuncogott.
-Régen láttalak.Hogy vagy?-kérdezte sármosan.Letettem a villámat,és elindultam a kuka felé,hogy lerakjam a tálcámat.Harry utánam szaladt,és a derekamnál fogva megfordított.Mivel alig voltak az ebédlőben,Harry nyugottan puszilgatta a nyakamat.Eltoltam magamtól,és a táskámmal együtt elindultam a szekrényemhez.Kivettem a még mindig ázott kabátomat.Elindultam hazafelé,amikor is mögöttem lépteket hallottam.Megfordultam.Az a srác volt aki mögöttem ült első órában.
-Héj várj meg!-ordította.Én le lassítottam,majd bevártam.
-Ömm szia!Louis Tomlinson vagyok!-nyújtott kezet a srác.Végigmértem,majd énis kezet nyújtottam.
-Hope Smitt.Erre laksz?-kérdeztem amikor is újra elindultunk.Bólintott,nekem meg majdnem szívinfartust kaptam.Ugyanis Harry jött velem szembe.Napszemüvegje csillogott,és beletúrt tökéletesen göndör hajába.Megáltam,és hirtelen elindultam visszafelé.Louis is követte a példámat,majd odahajolt hozzám.
-Miért megyünk visszafelé?-kérdezte és a vállamnál fogva megállított.Lehajtottam a fejemet majd rá néztem.Az arca aggódó volt,és gondoskodással teli.
-Nem lehetsz velem.Ne is beszélgess velem,meg se szólíts!Kérlek kerülj el!-mondtam majd visszanéztem Harryre.Ott állt,és várta,hogy utánamenjek.Louis értetlenül nézett rám,de én csak félig sírva elindultam.És akkor még nem is sejtettem,hogy egyenesen a vesztembe sétálok.
Hát ez is elmúlt.Vége az álltalánosnak,vége mindennek.A fiatalok gimit keresnek.Egyedül én vagyok még mindig a fekete bárány.Épp hogy átmenem,és felvettek,de azt is nagyon nehezen.Oldaltáskámat a vállamra tettem és kinyitottam a bejárati ajtónkat.A hideg de kellemes őszi szél megcsapta az arcomat,amitől meg kellett törölgetnem a szememet.A házunk előtt egy ismerős fekete kocsi állt.A vezető ülésen egy göndör hajú szemüveges srác ült.Elmosolyodott,én pedig hirtelen rohanni kezdtem.Nem a kocsi felé,és nem a suli felé,hanem be a házba.Tudja hol élek.Tudja a nevem,hány éves vagyok,kik a barátaim.Magamban szitkozódtam amikor is hangos kopogást hallottam mögülem.Neki simúltam az ajtónak és lassan vettem a levegőt.Nem akartam azokba az izzó zöld szemekbe nézni,legszívesebben elszaladtam volna minden elől.Megint kopogtak.Oldalra hajtottam a fejemet.Távolodó lépteket hallottam és egy kocsinak a távozását.Nagyot sóhajtottam,és lassan kinyitottam az ajtót.A szüleim rengeteget utaznak,mivel diplomaták,és filmrendezők.Szóval nem is meséltem a tavalyi "akciómat".Esténként persze mindig beszélünk telefonon de vagy úgy búcsúznak hogy "Sajnálom Hope de Brad Pitt megint rinyál" vagy "kicsim fáj a fejem szia!".Alig tudnak valamit az életemről,hogy min megyek keresztül.Elvesztettem az összes barátomat,rendszeresen jártam az igazgatóhoz,és senkim sem volt.Csak ő.Az a göndör az utolsó padsorban.Kivételesen kedves volt nekem,és segített.Majd eldurvult a helyzet,és mindenhova követett.Belekevert dolgokba amiket máig bánok.Kinyitottam,az ajtót és elindultam az iskola felé.Útközben egy busz rám fröcskölte a mocskos vizet,szóval vizesen értem be.Már senki sem volt a folyósókon,szerencse hogy tudom melyik teremben van az első órám.Bekopogtam,és benyitottam.A tanár nem volt sehol,csak egy csomó diák telefonnal az ölükben.Ezért hát elfoglaltam a második padsor első padját.A bőrdzsekimet a székem támlájára akasztottam.Fura volt mert mögöttem nem ült senki.Viszont ott volt ő.Göndör fürtjei a szemébe lógtak.A két zöld szeme pedig úgy szikrázott,mint egy jaguárnak aki éppen becserkézi álldozatát.Lassan előre fordultam,majd az ajtó megint kinyílt.Összekuszált haj,kettő csillogő kék szem,ugyanúgy elázott bőrdzseki.A srác leült mögém,majd rám mosolygott.Aztán visszanéztem Fürtösre.Elkomorodott az arca,és a kezeit ökölbe szorította.Rémültem fordultam vissza.Valahogy túléltem az órákat majd ebédnél mint mindig egyedül ültem le.Egy ideje már ettem amikor egy kezet éreztem a vállamon amint megsimogat.Összerezzentem és kiejtettem a villát a kezemből.
Harry leült velem szemben és egy ideig farkasszemet néztünk.Majd ő felkuncogott.
-Régen láttalak.Hogy vagy?-kérdezte sármosan.Letettem a villámat,és elindultam a kuka felé,hogy lerakjam a tálcámat.Harry utánam szaladt,és a derekamnál fogva megfordított.Mivel alig voltak az ebédlőben,Harry nyugottan puszilgatta a nyakamat.Eltoltam magamtól,és a táskámmal együtt elindultam a szekrényemhez.Kivettem a még mindig ázott kabátomat.Elindultam hazafelé,amikor is mögöttem lépteket hallottam.Megfordultam.Az a srác volt aki mögöttem ült első órában.
-Héj várj meg!-ordította.Én le lassítottam,majd bevártam.
-Ömm szia!Louis Tomlinson vagyok!-nyújtott kezet a srác.Végigmértem,majd énis kezet nyújtottam.
-Hope Smitt.Erre laksz?-kérdeztem amikor is újra elindultunk.Bólintott,nekem meg majdnem szívinfartust kaptam.Ugyanis Harry jött velem szembe.Napszemüvegje csillogott,és beletúrt tökéletesen göndör hajába.Megáltam,és hirtelen elindultam visszafelé.Louis is követte a példámat,majd odahajolt hozzám.
-Miért megyünk visszafelé?-kérdezte és a vállamnál fogva megállított.Lehajtottam a fejemet majd rá néztem.Az arca aggódó volt,és gondoskodással teli.
-Nem lehetsz velem.Ne is beszélgess velem,meg se szólíts!Kérlek kerülj el!-mondtam majd visszanéztem Harryre.Ott állt,és várta,hogy utánamenjek.Louis értetlenül nézett rám,de én csak félig sírva elindultam.És akkor még nem is sejtettem,hogy egyenesen a vesztembe sétálok.
One day you wake up and walk away...(the script The man who can't be moved) Várom és én is írom...;) Naon tuti!
VálaszTörlés